A határtudományok halmozottan hátrányos helyzetéről

Garai László
József Attila Tudományegyetem

1995-ben a Magyar Tudomány-ban közzétettem egy "Levelet az interdiszciplináris kutatásokról" Akkor Vámos Tibor, meg Ormos Mária hozzászólásaiból (6. 756-757. old.) kiderült, hogy ők sem gondolják másképp, mint hogy aki több tudomány határvidékén kezd kutatásokat, az ezeknek is, meg saját tudományos pályafutásának is igen nagy akadályokat gördít az útjába.

Most az Akadémia hírmagazin őszi számából értesülök, hogy az MTA-n diszciplína-viták kezdődtek. Lipták András előterjesztése meggyőzően érvel amellett, hogy a régi diszciplína-határok kezelhetetlenné váltak: egyrészt "a különböző diszciplínák átlépik egymás láthatatlan határait és kölcsönösen megtermékenyítik egymást, esetenként valóban új diszciplínákat hozva létre"; másrészt "a korábban homogénnek vélt diszciplínák (matematika, fizika, kémia, biológia, stb.) olyan mértékben differenciálódtak, hogy vizsgálati módszereikben, terminológiájukban esetenként távolabb kerültek egymástól, mint pl. a heterogénnek tartott diszciplínák szubdiszciplínái" (5. old.). "Óvakodni kell a megfontolatlan, radikális átrendezésektől" - ajánlja ugyanakkor Friedrich Péter (7. old.). Pataki Ferenc viszont elárul valamit, ami az interdiszciplináris kutatót arra kell, hogy kényszerítse, hogy csak óvatosan legyen hajlandó óvatosnak lenni: "A diszciplínák legitimitását, tekintélyét kemény érdekek befolyásolják a már meglévő tudományos kategóriarendszerekben: kap-e tanszéket, beilleszthető-e az akadémiai tudományági elnevezések közé, módot ad-e minősítésre stb." (6. old.).

Hogy ezek a kemény érdekek, amelyekről Pataki itt megemlékezik, ugyanúgy működnek a tudomány fennkölt világában mint a mindennapi élet alantasabb régióiban, erre akkor ébredtem rá, amikor néhány évvel ezelőtt a Politikatudományi Szemle felkért, hogy szóljak hozzá egy olyan vitához, amelyben egyebek között a másságuk miatt diszkriminált kisebbségek viszonyairól volt szó. A hozzászólás során kiderült, hogy ezeknek a viszonyoknak a formája milyen tökéletesen illik cigányoknak, zsidóknak, mozgáskorlátozottaknak, munkanélkülieknek, hajléktalanoknak, kényszerlakásbérlőknek, homoszexuálisoknak, őrülteknek, vagy vallási szekták tagjainak viszonyai mellett arra a kisebbségi pozícióra is, amelybe az a tudós kerül, akire egy intézményes tudomány elitjének a keretében méri egy hatalmon lévő többség a maga hatalmának érdekében a kisebbségi sorssal járó joghátrányt.

A másságból eredő mindenféle kisebbségi sorsnak leglényegesebb alkotója tudvalévően a diszkrimináció által teremtett feltörhetetlen bűvös kör: minden olyan eszköztől megfosztani az embert, amely kisebbségi státusának bármilyen megváltoztatásához nélkülözhetetlen. Márpedig ha tudománnyal foglalkozó embertől, csak mert tudományágának fontos kérdéseiről másképp gondolkodik, e diszciplína túlsúlyos képviselői elveszik a lehetőséget, hogy a maga szakmájának egyetemi képezésében részt vehessen; ha az illető nem adhatja elő másképp gondolkodásának érveit olyan hallgatóság előtt, amely még nem helyezi megállapodott nézetek pajzsát egy elfogadható érvelés és önmaga közé, akkor az ő felfogása továbbra is kívül fog rekedni a mértékadó tudományos nézetek körén, mivel a mértéket továbbra sem olyanok fogják megadni, akik az ő logikája szerint tanulhattak volna gondolkodni.

Éppen mert a kisebbségi helyzettel járó diszkrimináció megfosztja a kisebbségi sorsát hordozót az eszközöktől, amelyek nélkülözhetetlenek a kisebbségi státus megváltoztatásához, ennek a bűvös körnek a feltörésére szoktak a demokratikus szerveződések pozitív diszkriminációt alkalmazni: ez nem szünteti meg a halmozottan hátrányos helyzetet, de esélyt ad erre azzal, hogy odaadja az addig megtagadott eszközt, amellyel hátrányos helyzetén változtathat, aki egyébként képes rá.

Hogy a demokratikus szerveződések közé odatartozik a Magyar Tudományos Akadémia is, efelől nem lehet kétség. Nem következik-e vajon ebből logikusan, hogy ő egy olyan szerveződés, amely kisebbség diszkriminációját nem tűrheti, s ha csak gyanú ébred is, hogy a Pataki Ferenc által szóba hozott "kemény érdekek" ilyesmit alakítottak ki, akkor pozitív diszkrimináció alkalmazásával nyújt (nem többet mint) eszközt, amellyel pl. egy interdiszciplináris kutatás esélyt szerezhet magának, hogy kiderülhessen róla, mit ér?

*

Hadd mutassam be a magam példáján, mi helyett kellene a Magyar Tudományos Akadémianak ezt az esélyt megadnia. Nem csak azért választom a bemutatáshoz ezt az illusztrációs anyagot, mert ennek tudok legjobban eligazodni a részletei között. Hanem elsősorban azért, mert kutatásom sorsában nincs semmi, ami ezt különösen tenné méltánytalanná. Tipikusan, sőt átlagosan méltánytalan sors ez, ugyanakkor illusztrációs anyagként előnyössé teszi, hogy az interdiszciplináris kutatások jellegzetes viszonyai markánsan nyilvánulnak meg rajta. Minthogy halmozottan interdiszciplináris kutatásokról van szó.

Mindenekelőtt az a tudomány, amelynek határvidékén végzem a kutatásomat, – a pszichológia – maga is interdiszciplináris diszciplina.

Piaget a 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszuson (1966-ban Moszkvában) tartott igazi szenzációt keltő előadásában [1] olyan érveket mutatott be, melyek szerint a pszichológia a természettudományok, a történeti tudományok, a filozófiai tudományok és a matematikai tudományok metszésében helyezkedik el. Kásőb részben Piaget érvelésére építettem a magamét, amellyel bizonyítani törekedtem, hogy válsághoz vezeti ezt a tudományt, ha interdiszciplináris összefüggéseinek kimunkálása helyett természettudományként próbálják művelni [2].

Másodszor én ennek a határtudománynak azt az ágát művelem, amelyről a neve - szociálpszichológia - is elárulja, hogy a pszichológiának a szociológiával való határán képződött.

Harmadszor kutatásaim nagyobbik része valamilyen módon a gazdaságpszichológiával van összefüggésben, amelyről a neve már nem árulja el, hogy a gazdaságtannak nem általában a pszichológiával, hanem az imént szituált szociálpszichológiával interdiszciplináris.

Vagyis, ha úgy tetszik "interdiszciplináris a harmadik hatványon".

Életem jelenlegi szakasza úgy alakult, hogy el kellett készítenem annak a 10 monográfiának, ill. tanulmánygyüjteménynek (köztük egy kétkötetesnek), 114 tudományos tanulmánynak és (kiválogatott) 158 ismeretterjesztő írásnak, ill. vitacikknek az annotált bibliográfiáját, amelyet aszerint kellett csoportosítanom, hogy ezeket a pszichológia, a közgazdaságtan, a filozófia, a politikatudomány, a József Attila-kutatás, az agykutatás vagy a meta-tudomány területén követtem-e el. Kezdetben (mit tagadjam?) utáltam ezt az adminisztrációs feladatot, de amint előrehaladtam benne, egyszercsak mókás dologra hökkentem rá: amikor diszciplinálatlan kutatásaimat diszciplináltan adminisztrálom az intézmény elvárásai szerint, akkor olyasmit rendezek el húsz különböző skatulyába, ami kutatás közben az én számomra mindenkor egy és ugyanaz a téma maradt.

Másutt más alkalommal (Quo vadis, 9-13) elmondtam, hogy erre úgy támadt lehetőség, hogy megpróbáltam Kurt Lewin módszertani iránymutatását követni. A pszichológiának ez a klasszikusa 1931-ben felvázolt egy programot, mely szerint a fizika példáját követve a pszichológiának is fel kell cserélnie az Arisztotelész gondolkodásmódját a Galilei logikájával: az első arra figyel, hogy az általa vizsgált tárgyat a maga tulajdonságai milyen típusba sorolják - az utóbbit viszont a típus mellett a tárgy előfordulása is érdekli s tulajdonság mellett a viszony is, amelybe az előfordulás téri-idői mezője hozza őt más tárgyakkal.

Lewin több mint fél évszázada bekövetkezett halála óta nem sok változott azokra a körülményekre nézve, amelyekről így ír: "Az a mód, ahogyan [az arisztotelészi] felfogást a... pszichológia körüli vitákban szakadatlanul és újra meg újra kifejtik, még részleteiben is hasonlít azokra az érvekre, amelyekkel az [arisztotelészit felváltó] Galilei-féle fizikának kellett megküzdenie. Hogyan is juthat eszébe valakinek, mondották akkoriban, hogy egyetlen mozgási törvénybe akarjon belefoglalni olyan minőségileg különböző jelenségeket, mint a csillagok mozgása, a levelek szállongása a szélben, a madarak röpte és a kövek gurulása a lejtőn." (Az arisztotelészi és a galileánus gondolkodásmód összecsapása a mai pszichológiában. In: A mezôelmélet a társadalomtudományokban. Válogatott elméleti tanulmányok. Bp.: Gondolat, 1972. 60. old.).

Vajon használható-e az embertudományok s ezen belül a pszichológia számára az a módszer, amelyet a Lewin-féle módszertani iránymutatás jegyében ajánlok? Nem csak az világos, hogy ennek megitélésére nem jómagam vagyok a hivatott, hanem az is, hogy akinek dolga a megítélés, az nem alkalmazhatja közben a módszert, amely a megítélés tárgya. Viszont akkor az, ami egy lewini értelemben használható módszer számára egyetlen téma lehetne, egyelőre megmarad a maga botrányos sokféleségében, s akkor annak megítéléséhez, hogy én mire jutottam e tárgy (tárgyak?) tanulmányozásában, olyan emberre van szükség, aki egyszerre értője pszichológiának, közgazdaságtannak, filozófiának, politikatudománynak, József Attila-kutatásnak, agykutatásnak, meta-tudománynak. A megítéléshez ugyanis az illetőnek meg kellene állapítania, kellő tudományos értéket képvisel-e

hozzájárulásom egy kétfókuszú (a természettudomány és a történettudomány szemléletét egyesíteni tudó) pszichológia létesítéséhez (Split psychology);

e kétfókuszú szemlélet alkalmazása a specifikusan emberi alapszükséglet hipotézisében, amely egyszerre magyarázza azt is, ami az ember szükségletstruktúrájában azonos az állatokéval, és azt is, ami megkülönbözteti őt azoktól;

elméletem egy olyan szociális kategorizációról, amelyben egyszerre történik a szociális identitás kimunkálása és egy olyan pszichoszomatikus teljesítmény genezise, amely a kialakuló identitás jelölőjeként szolgál (Társadalmi azonosság, Identitás-esszé [29-82]);

részvételem egy olyan longitudinális kutatásban, amely ezt az elméletet a gyermek beszédteljesítményének kifejlődésére alkalmazza (Débuts de la catégorisation, Kategorizáció és identitásképzés);

elméletem a szociális identitás feldolgozásának paradox szerkezetéről (Les paradoxes[3], Cognitive Dissonance or Paradoxe?[4], A szociális identitás paradoxonai

);

a szociális identitás idői változatának, a történelmi identitásnak a feldolgozásáról szóló elmélet (Mo97b, Ps86b, Ps86c, Ps86d, Ps91a, Ps98b);

a szociális és a történelmi identitás feldolgozásáról szóló elméletnek az alkalmazása a József Attila-kutatásban s az alkalmazás révén tett három felfedezés:

az a közvetlen hatásában súlytalan három epizód, hogy JA belép a kommunista pártba (1929), onnan kizárják (1934), majd megpróbálják oda visszacsalogatni (1936), miképpen válik végzetes hatásúvá mint kihívás az identitásalakításához;

az az alkotástörténeti furcsaság, hogy versben egyszer megírt képek, teljes versek, sőt versformák (a szonett) egy idő után módosultan visszatérnek, miképpen nyer magyarázatot, ha a maguk szukcesszivitásában vett teljesítményeket mint identitásjelölőket tekintjük;

miképpen nyilvánul meg az identitásalakítás során előálló negatív, majd pozitív paradox identitásszerkezet szellemi alkotásban, életvezetésben és betegségben;

a szociális identitás feldolgozásáról szóló elmélet alkalmazása a gazdaságpszichológiában egy olyan koncepcióban, amely a gazdasági folyamatokban és tranzakciókban a pénzzel egyenlő súlyúvá váló közvetítőként kezeli a társadalmi státus viszonyrendszerében adott, de pszichikusan feldolgozott identitást (Mo97a [61-104], Mo98a [69-121], G63, G84, G85a);

az exkluzivitási mérték technikájának kidolgozása az identitás-érték mérhetővé s a pénzben kifejezett értékekkel kölcsönösen átszámíthatóvá tételére (Mo98a [251-271]);

a modernizáción belül a második modernizáció megkülönböztetése mint olyan XX. századi időszaké, amelyben az előző két pontban említett közvetítő hatás fellép, s az emberben kiképeződő pszichikus potenciál általában gazdasági hatótényezővé válik;

a pszichikus potenciál kiképezési költségeinek a gazdasági hatás nyomán képződő profittal egybevetett kezelése, pontosabban ennek az emberi tőkéről szóló ismert elméletnek összefüggésbe hozása a második modernizációnak azzal a tendenciájával, hogy növekvő mértékben fogyaszt anyagi erőforrást emberi erőforrás termelésének céljából (Mo97a [155-223], Mo98a [165-191], G96c);

a XX. századi totális államoknak mint emberi tőkét termelő és hasznosító szerveződéseknek a vizsgálata (Mo93 [83-111], Mo98a [191-200], G85a, G87a);

ennek keretében a "létezett szocializmus" társadalmán belül olyan mélystruktúrának a feltárása, amelynek működéséről azt a sejtést fogalmazta meg, hogy az az emberi tőkével való gazdálkodás, általánosabban pedig egy információgazdálkodás funkcióit látta el;

annak a diszponáló, ill. indiszponáló hatásnak megállapítása, amelyet az emberi tőkére is kiterjedő tulajdonviszonyok a pszichikus teljesítményre gyakorolnak (Ps79a);

ez utóbbi hatásnak és a mögötte lévő interindividuális struktúrának egybevetése az agy teljesítményt facilitáló, ill. gátló hatásával, ill. modulokból funkcionálisan építkező intraindividuális struktúrájával (A79, A85, A93, A94, A96, A02).

*

Megbotránkoztató lehet, ha bárki olyan igénnyel lép fel, hogy ő polihisztorként ennyiféle témát képes vizsgálni - erre tudományos igényességgel ma nemigen tudhat vállalkozni valaki. Sietek megismételni, minden félreértés elkerülése végett, amit fentebb már írtam: természetesen jómagam sem vagyok ilyesmire képes. Nekem az az interdiszciplináris módszer adott módot a sokféle téma kezelésére, amely egyetlen rendezőelvre fűzi fel valamennyit. Ha ez a rendezőelv érvényesnek bizonyul, akkor a továbbiakban semmivel sem lesz inkább horribile dictu, hogy valaki a gazdaságpszichológia jelenségvilágán is, József Attila költészetének alkotástörténetén is és az agy modulokból funkcionálisan építkező (Szentágothai-féle) szuperstruktúráján meg ennek teljesítményt facilitáló, ill. gátló hatásán is megvizsgálja, hogyan nyilvánul meg benne ugyanaz a szociális identitást feldolgozó szociális kategorizáció, mint ha fizikus létére – Lewin fentebb idézett szavaival szólva – "egyetlen mozgási törvénybe akar belefoglalni olyan minőségileg különböző jelenségeket, mint a csillagok mozgása, a levelek szállongása a szélben, a madarak röpte és a kövek gurulása a lejtőn".

Másfelől, biztos, hogy a fenti lista más interdiszciplináris kutatásétól csak terjedelmében különbözik, s abban is csak azért, mert - amint fentebb bevallottam - itt halmozottan interdiszciplináris kutatásokról van szó. Ám ezeknek paradoxonja minden interdiszciplináris kutatásnak a lényegéhez tartozik: mindegyiknek olyan gazdagságát kell kezelnie a diszciplina-határok különböző oldalán adódó témáknak, amelyet egyetlen ember nem lehet képes tudományos igényességgel átfogni; mindegyik olyan interdiszciplináris módszert talál, amely azáltal teszi mindezt kezelhetővé, hogy egyetlen rendezőelvre fűzi fel valamennyit; s e tudományos teljesítmény méltányos és érdemi megítéléshez a megítélőnek is szüksége lenne erre a rendezőelvre, amely nélkül ő is elveszne az anyag gazdagságában, anélkül, hogy el tudná dönteni, használható-e a kérdéses rendezőelv, amelyet, íme, használnia kellene.

Kérdés, hogyan dőljön el a módszertani rendezőelv használhatósága, ha eldöntéséhez már szükség volna erre a rendezőelvre. Elképzelhető-e ma olyan ember, aki, ha nem is a tudományművelésnek lenne a polihisztora, de legalább a tudományművelés megítélésének?

Hogyne, én ismertem ilyen embert. Hivatalfőnököm volt abban a különleges hivatalban, amelyben a Magyar Tudományos Akadémia álllományába tartozó hivatalnokoknak szolgálati idejük alatt a "tudományos kutatás" nevű munkakört kellett ellátniuk, miközben szakmai előmenetelünk útjait éppúgy az előljárónk értékelő szava nyitotta-zárta előttünk, mint az állami hierarchia bármely más intézményében. Úgy kell, mondom lennie, hogy hivatalfőnököm a fenti listával kapcsolatos itéletét polihisztorként alkotta meg: a dolgát (miképp az enyémet) megkönnyítő interdiszciplináris módszert nem alkalmazhatta, amikor magának e módszernek kellett a hatékonyságát megítélni. Csakis így születhetett meg a hivatal fejének fejében az ítélet, amely azután akadémiai testületek és annak-idején-volt pártszervek, továbbá ezeket képviselő személyek előtt ismételten elhangzott, s imponáló következetességgel úgy szólt, hogy "a Garai egy, a hatvanas években mutatott igéretes indulás után abbahagyta az érdemleges kutató tevékenységet, helyette programokat és velük kapcsolatos követeléseket terjesztgetett elő, majd e programoktól függetlenül ötletszerűen hol ezzel, hol azzal foglalkozott, legfeljebb ahhoz illesztve az éppen aktuális ötletét, hogy külföldön hol milyen témából szerveznek épp konferenciát".

Ha most becslést kellene tenni, mekkora ebben a történetben a súlya azoknak a "kemény érdekeknek", amelyekre nézve fentebb idéztem Pataki akadémikus szavait, esetleg lennének gyanakvóbb emberek, akik túlzott jelentőséget tulajdonítanának olyan ténynek, hogy a szóbakerült hivatalfőnökkel úgy alakult, hogy kettőnk tudományos érdeklődésének tárgya egymáshoz maximálisan közel állt, felfogásunk róla pedig egymástól maximálisan távol. De jelen írás nem a gyanakvó emberekről szól, hanem az interdiszciplináris kutatások halmozottan hátrányos helyzetéről, s arról, hogy e kutatásoknak miért lenne szükségük pozitív diszkriminációra.

Állapítsuk meg: nem azért, mert ilyen históriák adhatnak okot a gyanakvóknak arra, hogy gyanakodjanak. Efféle ugyanis a diszciplína legszigorúbb határain belül is előfordulhat, s akivel megesik, annak a magam - húsz évig tartó - tapasztalatszerzésének sommázatát ebben az ajánlásban tudnám összefoglalni: kövesse a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának mintáját. Nem a jelenlegi főtitkárról beszélek, hanem arról, akinél ezt olvastuk hajdanán:

Ha egy úri lócsiszárral
találkoztam, s bevert sárral,
nem pöröltem,
félreálltam, letöröltem.

Ám akit rossz hajlama az interdiszciplináris kutatásban telepített meg, az Arany János sztoikus mintáját csak odáig tudja követni, amíg csak arról a halmozottan hátrányos helyzetről van szó, amelyben a maga kutatói sorsát próbálja egymaga az elviselhetőnek a közelébe manőverezni. De mit tegyen az ember, amikor már nem a maga méltatlan személyéről van szó, hanem arról a jobb sorsra méltó dologról, amellyel foglalkozik.

A magam számára akkor érkezett el a szembesülés pillanata, amikor a József Attila Tudományegyetem tízegynéhány hónappal ezelőtt gazdaságpszichológiai tanszéket hozott létre. Minthogy az általam vezetett tanszék profilját éppen az az interdiszciplináris jelleg minősíti, amelyről beszélünk, itt az interdiszciplinaritás halmozott hátrányai már nem kutatói terveket érintenek, hanem a felsőoktatás intézményrendszerének modernizációs tervét: tanszékem létesítését a mondott halmozottan hátrányos helyzet - részleges - ismeretében egy olyan tanszékcsoport vállalta fel, amely egy sajátos tartalmú doktori program megindításával önálló Közgazdasági Karrá készül lenni a JATE-n, amelynek tervei között ez utóbbi létesítés úgy szerepel, mint fontos mozzanat az univerzitássá - egyetemi szövetséggé - alakulás folyamatában.

Ezek után álljon itt groteszk példaként egy azon hátrányok közül, amelyek ellenében kell tanszékemnek boldogulnia:

A gazdaságpszichológiai néven bejegyzett tanszék részt vesz majd a Közgazdasági Tanszékcsoportnak mondott doktori programjában. A Tanszékcsoport közgazdászai nem emeltek kifogást az ellen, hogy ennek a programnak pszichológus létemre én legyek a vezetője. Ezzel szemben pszichológusok által emelt kifogás miatt az én tanszékem majd nem adhat olyan diplomát, amelyben gazdaságpszichológusi szakképzettségről esik szó; a tanszék által kiképezett doktorok szakmai megjelölése, ha addig nem sikerül ezen az agyrémen valamilyen eszközzel változtatni, pszichoközgazdász szabad, hogy legyen.

*

Mit lehet tehát tenni? Hogy valamit kell, emellett szól az iménti groteszk példának egy általánosabb vonatkozása: az univerzitás egész eszméje az interdiszciplinaritásra épül, és ettől a ténytől talán nem független, ha az egyetemi szövetséggé alakulással szemben Szegeden kívül szinte mindenütt akkora az ellenállás.

Mármost abból a levelezésből, amelyet a bevezetőben említett vita alkalmából folytattam, bizonyossággal tudom, amit korábban is gyanítottam. Kitűnt, hogy valamennyi ágában a tudománynak megteremnek az igazi nagy tudósok, akik egy bizonyos életkorban már megengedhetik maguknak, hogy mondják is, amit pályájuknak egy bizonyos pontján elkezdtek gondolni: hogy igazán új tudományos gondolatok akkor állnak elő, amikor a fizikus elkezd vegyészként is gondolkodni, a vegyész meg egyszersmind fizikusként vagy biológusként, ez utóbbi fiziológusként, utóbbiak közül például az agykutató például pszichológusként is, ez utóbbi szociológusként vagy kultúrakutatóként, a közgazdász pedig ugyancsak. Egy-egy tudomány nagy öregje körül pedig, aki egyre gyakrabban mondja is ki ezt a felismerését, megteremnek azok a kutatók, akiket már eleve az interdiszciplináris problémák csábítanak kutatásra.

Ezek aztán mind beleütköznek az interdiszciplinaritásnak ugyanazokba a problémáiba, amelyekről ez az írás szól.

Ezzel kapcsolatosan álljon itt egy emlékem, amely van annyira tanulságos, hogy kár lenne érte, ha feledésbe merülne:

1978-ban felkereste a Pszichológiai Intézetet Szentágothai János. Nem a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként jött, hanem kutatóként, akit meghívtak a 16. Filozófiai Világkongresszusra, hogy John Ecclessel együtt vezesse a düsseldorfi kongresszus nyolc nagy szekciója közül azt, amelyik a tudatnak az aggyal és a külvilággal való összefüggését tárgyalta. Düsseldorfi előadását szerette volna a Pszichológiai Intézet kutatói előtt előre letesztelni Szentágothai: ő anatómusként foglalkozott az aggyal, mondta, de az évtizedek során kialakított a szerkezetére vonatkozóan egy olyan hipotézist, amely az agynak már a működését is érinti, minthogy pedig ez utóbbinak jelentős és igen jellegzetes része pszichológiai vonatkozású működés, ezért kéri ez utóbbi vonatkozás szakembereit, hogy hallgassák s a maguk tudományos szemszögéből bírálják meg kongresszusi szövegének a tervezetét.

Szentágothai János előadását ezután fagyos csend fogadta, melyet, amikor már elviselhetetlenné lett volna, az Intézet megfellebezhetetlen tekintélyű hangadója tört meg. Különböző szempontok léteznek ugyanannak a tárgynak a vizsgálatában - igazított el a kollegína, - s Szentágothai professzor úr előadásának szempontja bizonyosan nem a pszichológiáé. Éppolyan bizonyos, persze, hogy már nem is az anatómiáé - tette még hozzá azt, amit a vendég távozása után már latinul foglalt össze a készséggel bólogató kollégák gyűrűjében: "Sic transit gloria mundi".

Jómagam akkor Szentágothai intézeti expozéjához tartottam egy hozzászólást, amely erős disszonanciában volt intézetem reagálásával. E disszonanciával akkor már nem először váltottam ki diszciplinált kollégáim rosszalló összenézését. Amikor azalatt a 28 év alatt, amelyet, mindenféle tisztes beosztások hordozójaként a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetében töltöttem, felismertem, hogy az igazi státus, amelyet hivatalfőnöki szó és hivatalnoki rábólintás együtt osztott rám, a falu bolondjának a kultúrtörténetből jól ismert szerepe, akkor ahhoz, hogy az Akadémia egykor volt főtitkárának fentidézett példáját követni tudjam, sok erőt adott az emlék, hogy az Akadémia elnökére vendégszerepként ugyanaz lett osztva. És ugyanazért.

Különben Szentágothai János interdiszciplináris előadása a 16. Filozófiai Világkongresszus igazi tudományos szenzációja lett. [5]

Tehát, mondom, ugyanazokba a problémákba ütközik, akár időlegesen, akár tartósan s bárhonnan érkezett is az interdiszciplinaritáshoz a tudós. Mert hiába más a tartalom, amit egy biokémikus kutat, megint más, amit a közjavak gazdaságtanával foglakozó szociológus vizsgál, és ismét csak más, amire jómagam fordítottam életem utóbbi negyven évét - a bajt a forma idézi a fejünkre s ez valamennyiünknél ugyanaz: hogy nem rekeszekbe szorítva gondolkodunk.

S hogy ezért, a tudomány szerveződéseiből kiszorulunk. Már akinél még nem késő a kiszorítás. A Magyar Tudományos Akadémia elnökénél a kiszorítás a fenti történet pillanatában már nyilván elkésett. Jómagam a hetvenes években, mielőtt néhány évre egy franciaországi egyetemre szerződtem volna vendégprofesszornak, tudományos osztályvezetője voltam a Pszichológiai Intézetnek, tagja az MTA Pszichológiai Bizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság pszichológiai szakbizottságának, a Magyar Pszichológiai Társaság Vezetőségének s vagy egy féltucat minisztériumi és egyéb intézményhez tartozó bizottságnak - ezekről a helyekről még vezetett út a tudomány margójára. S vajon mit várhat az, akinek interdiszciplináris érdeklődése előbb szúr szemet, mint ahogyan pályájának intézményrendszerében "vitte volna valamire"?

Ezért ajánlom megfontolásra a következő javaslatot:

Maradjon változatlanul a Magyar Tudományos Akadémiának valamennyi meglévő osztálya, hogy óvakodjunk - amint ezt a diszciplína-vitákban Friedrich Péter ajánlja - a megfontolatlan, radikális átrendezésektől. De adja meg az MTA a demokratikus szerveződések módján pozitív diszkriminációval az esélyt interdiszciplináris kisebbségeinek, hogy túlélhessék az ellenükre munkáló kemény érdekeket, amelyekről Pataki Ferenc szól.

Ezért létesüljön a meglévő tudományos osztályok mellett egy Interdiszciplináris Osztály. Biztosítsák a működését a többi osztállyal egyenlő jogok, arányos költségvetési feltételek, akadémiai tagságra jelölési és minősítési lehetőségek. A pozitív diszkriminációnak pedig talán nem túlzó igénye, hogy addig, amíg az új osztály normális működése beindul, az arányosnál valamivel előnyösebben kerüljenek megállapításra ezek a kvóták.

Hogy kettő vagy öt év legyen-e a méltányos kegyelmi idő, hogy 20 vagy 50 százalék legyen-e a beindulást segítő többlet - ezt döntsék el az érdekeltek (és az ellenérdekeltek) vitái, melyeknek kitűnő keretet adhatna az éppen most és diszciplináktól függetlenül szerveződő Akadémiai Klub. E vitákban tisztázódhatna minden további kérdés: például hogy milyen jogi keretek biztosíthatnának az osztálynak annyi sajátszerűséget, hogy aki úgy dönt, hogy ide átigazol, az dönthessen afelől is, meg akarja-e tartani a tagságát a maga eredeti osztályában is, természetesen olyan korrekciókkal, amelyek kizárnák számára minden akadémiai grémiumon, hogy kettős szavazati jog előnyét elvezze.

Így az Akadémia, méltóságához méltóan lassú tempóban bár, de alkalmazkodhatna ahhoz a tendenciához, amelyről Lipták András beszélt a diszciplína-viták megindításakor: hogy a meglévő diszciplína-határok immáron kezelhetetlenné váltak.

Gondolom, hogy ez a szempont nem lehet egészen mellékes, amikor arról formálódik döntés, hogy változzék-e bármi is - elvégre nem akármilyen Akadémiáról van szó. Hanem Tudományosról.

Mialatt ez a cikk a Magyar Tudomány-nál nyomdában volt, a történelem folytatódott [7]: a Gazdaságpszichológiai Tanszék elkészített és a Közgazdaságtani Tanszékcsoport elfogadott egy tervezetet, amellyel a JATE a gazdaságpszichológiai szak alapításának és meginditásának akkreditálásáért folyamodhatna, s a Pszichológiai Tanszék a tervezettel való egyetértését olyan feltételekhez kötötte, amelyek teljesítése közelebb vinne ugyan az akkreditáció esélyéhez valamit, de ez a valami akkor már távol lenne attól az interdiszciplináris tudománytól, ami a gazdaságpszichológia.

Azt a levelet, amelyet a történetnek erről a folytatásáról írtam, minthogy az interdiszciplinaritás halmozottan hátrányos helyzetéről közvetlenül a JATE vonatkozásában szól, fenti cikkhez melékelem:

Pléh Csaba tudományos tanácsadó
József Attila Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kara
Szeged

Budapest, 1999. február 16.

Kedves Csaba!

Ez a levél közös egyetemünkről szól, nem pedig közös tudományunkról, s a legkevésbé kettőnkről ebben a közös tudományban. Ezt azért kell előrebocsátanom, mert bevezetőben mégis kell valamit erről is írnom, hogy megindokoljam az ajánlatot, amelyet teszek annak megakadályozására, hogy közös egyetemünkre bevonuljon közös tudományunk nagyon szerencsétlenül alakult szelleme azzal, hogy tanszékeink - az, amelyet én vezetek, és az, amelyet majd Te fogsz - lekövessék kettőnknek e szellemiséghez idomult magántudósi viszonyát.

Ez a viszony pedig nem volt eleve rossz. Te ugyan ismeretségünk negyedszázada alatt valamennyi általad betöltött pozíció hatalmával vállaltad a rád eső részt abban a jópofa társasjátékban, amelynek menete az, hogy a magyarországi katedrapszichológia a lehetőségei szerint kirekeszti egyetemről, könyv- és folyóiratkiadásból, a kutatásnak járó pénz és a kutatónak járó társadalmi rang allokációjából azt az alternatív pszichológiát, amelyet én képviselek - én meg a magam lehetőségei szerint ellenállok annak, hogy ki lehessen rekeszteni.

Hadd illusztráljam egy példán, hogy hogyan játszódik ez a társasjáték:

Elkövettem egy gazdaságpszichológiai szakkönyvet, amelyet közgazdász-hallgatóim a JATÉ-n tankönyvként is használhattak volna, s az Ozirisz kiadó igazgatója rábeszélt, hogy dolgozzam is át - a kiadónál megjelentetendő - egyetemi tankönyvvé a kéziratot. Te akkor a kiadónál viselt hatalmadnál fogva megakadályoztad, hogy ilyesmi ott megjelenhessen: ugye, az egyetemi tankönyv tudvalévően olyan kiadvány, amelyet más szakmunkáktól az különböztet meg, hogy - súlyos érdekeknél fogva - többnyire el is olvassák, s minthogy ez olyan életkorban történik, amikor az ember még nem helyezi későbbi szakmájának korábbról ittmaradt babonáit egy elfogadható érvelés és önmaga közé, hát hatni is tud. Te ezt a veszélyt akkor a katedrapszichológia feje felől sikerrel hárítottad el - én meg a tényleg tankönyvvé átdolgozott kéziratot egy évvel később jelentettem meg egy másik kiadónál. Igaz, közben 150 JATE-hallgató egy évre tankönyv nélkül maradt, s az is igaz, hogy az ország más egyetemein csak újabb egy év elteltével sikerült hozzájutniok e tankönyv általánosabb használatra átdolgozott változatához (Mo98a)...

Ilyesféle társasjátékokat a mienkénél sokkal jobb szelleműre sikerült tudományokban is játszanak, s eközben csak arra kell vigyázni, amire a korabeli viccben a rabbi hívta fel Kohn figyelmét: az még nem okoz botrányt, ha az ember, mint akárki más, belepisil a stranduszoda medencéjébe - de ne a trambulinról tegye.

Te hosszú ideig nem a trambulinról tetted, s így részemről nem volt harag. Sőt: kifejezett elismeréssel nyugtáztam azokat a ritka, de mégis előfordult eseteket, amikor szüneteltetted részvételedet a performanszban. Így például tisztességes volt részedről és tudóshoz majdnem méltó, hogy megszervezted az egyetemi tudományos vitát akörül a Magyar Tudomány-ban megjelent cikkem  körül, amelynek pedig egyik fejezete a te Pszichológiatörténet-edet marasztalta el elég súlyos érvekkel. Azért kell - igazán nagy sajnálatomra - azt a megszorítást alkalmaznom, hogy majdnem volt tudóshoz méltó, ami akkor a Te jóvoltodból történt, mert akkor lett volna egészen az, ha a vitában az én érveimre válaszolsz, de Te be is jelentetted, hogy ehelyett egy modellérveléssel fogsz vitatkozni. Ez azért volt baj, mert az én érvelésem nem egy ilyennek az örök trivialitásait alkalmazta, hanem az utóbbi harmincegynehány év tudományos történéseiből merítette az érveit, hiszen pont az volt a kiindulása, hogy a 60-as évek közepén a pszichológiának még jó oka volt magát természettudománynak hinni s akkor jómagam is osztoztam a többi pszichológusnak ebben a hiedelmében (pl. Ps64b, Ps65c).

Hogy mi mindenért sajnálatos a magyarországi katedrapszichológia ragaszkodása egy érvényét vesztett identitáshoz, ez a kérdés igazán nem tárgya e levélnek. [6] Utóbbinak összefüggésében annyi érdekes, hogy ennek az önazonosításnak az elhagyásán kívül a másik, amit a katedrapszichológia felró közös tudományunk énáltalam művelt alternatívájának, az éppen az, hogy a fiziológiai pszichológia triviális vonatkoztatási kerete mellé felveszem egy gazdaságpszichológiáét is, miközben kétkötetnyi tanulmányban(Mo95) mutatom be az okokat, amelyek engem annak felismerésére késztettek, hogy a gazdaságpszichológia egyoldalúan természettudományos pszichológiaként egyáltalán nem művelhető.

Talán ezért van, hogy az Osiris kiadónak a fenti affér óta eltelt három év alatt sem sikerült olyan gazdaságpszichológia-tankönyvet íratnia, amely a katedrapszichológia szemléletén belül maradna, jóllehet ilyen kiadvány ígérete egy ideig szerepelt a kiadó közeljövőre ígért könyveinek a listáján.

Ebbe a levélbe, amely nem kettőnk közös tudományáról szól, hanem közös egyetemünkről, ezt a tudománytörténeti esetlegességet annak bemutatására kellett belefogalmazni, miért alakult úgy, hogy amikor a JATE felkérésére öt évvel ezelőtt elvállaltam, hogy

a meginduló közgazdászképzés keretébe, ennek alapozó tárgyai közé beillesszem a gazdaságpszichológiát;

közreműködjem egy tervezett Közgazdasági Kar számára gazdaságpszichológiai tanszék létesítésében és ellássam annak vezetését;

részt vegyek annak az általam vezetett doktori programnak a kidolgozásában, amely ezekben a hetekben nyerte el az akkreditációt és ősszel indul, ennek kidolgozzam egy gazdaságpszichológiai alprogramját, amellyel megvalósíthatóvá válik, hogy ennek a határtudománynak Magyarországon is legyenek szakemberei

- eközben nem kerestem a lehetőségét annak, hogy a fejlesztés egyes lépéseit a magyarországi katedrapszichológia elvárásaihoz illesszem. Ugyanezért nincsenek ilyen terveim a jövőre nézve sem, így ez a törekvés nem szerepelt a szempontjaim között akkor sem, amikor egy gazdaságpszichológiai szakirányú továbbképzés akkreditációjának elnyerésére készítettem anyagot.

Amikor ezt a Közgazdasági Tanszékcsoport vezetője, Farkas Beáta átküldte a Pszichológiai Tanszékre véleményezésre, akkor, persze, normális tanszékközi viszonyokat feltételezve igen helyesen járt el, mert ilyenekbe akkor is haszonnal illeszthető egymás szövegeinek kölcsönös kritikája, ha a szemléletbeli különbség megszorítja is a lehetőségét a kritika hasznosításának. Ugyanez a szempont s a normális tanszékközi viszonyoknak ugyanez a feltételezése vezetett engem is akkor, amikor felkértelek Téged, illetve Vajda Zsuzsát, hogy - természetesen tetszésetekre bízott módon összeállítandó - szociolingvisztikai, ill. szocializációs anyaggal vegyetek részt a tervezetben. Mármost ami az első felkérésre válaszul szakvélemény helyett elkészült éppúgy azt mutatja, mint a második felkérésre a válasz elmaradása a te részedről és sűrű változtatása Zsuzsa részéről, hogy a normális tanszékközi viszonyokat a mi esetünkben nem elég feltételezni, hanem kialakításukon még munkálkodni kell.

Ezért ajánlom egy olyan tanszékközi megbeszélés összehívását, amelynek kizárólagos célja annak megvizsgálása lenne, miképpen lehet a két tanszék viszonyát normálissá alakítani, vagyis olyanná, amely kettőnk magántudósi viszonyától független, és amely a JATE működését inkább segíti, mint akadályozza. Miközben illőnek tartom, hogy kettőnk konfliktusának kezelését mindenekelőtt a mindkettőnket befogadó egyetem szempontjából tekintsük, hadd fogalmazzam meg a két tanszék szempontjából is azt a szerény véleményt, mely szerint most, hogy a te tanszéked is akkreditációért folyamodik, meg az enyém is, kölcsönösen nem szerencsés őrájuk és az általuk készített akkreditációs anyagokra kivetíteni egymással szembeni magánagressziónkat (de még a mögötte munkáló koncepcióbeli eltérést sem); ezzel szemben kölcsönösen előnyös lenne, ha az akkreditációs folyamatban mindkét tanszék a maga terveinek háttereként tudná bemutatni a másikat.

Elfogadom szociálpszichológusok intelmét, hogy az ilyen megbeszéléseket a legjobb haladéktalanul megejteni, mert a mienkéhez hasonló viszonyok magukra hagyva az idő múlásával rohamos tempóban romlanak tovább.

Hadd illusztráljam ezt egy aktualitásánál fogva nagyon is ideillő példával:

Még nem volt közös egyetemünk s így nem zavarhatta ilyennek a működését, amikor a BUKSZ 1998. őszi számában elkövettél egy cikket, amely engem felháborított.

Már közös volt az egyetemünk, amikor felháborodásomnak hangot adtam egy magánlevélben, amelyben a BUKSZ egyik, a kérdésben többszörösen illetékes szerkesztőbizottsági tagjának megírtam (egy utalásokat alkalmazó, játékos stílusban, amely azonban a magam, eufémizmusokat kerülő stílusa volt), hogy a BUKSZ aktív közreműködésével itt a tudománytörténész történelmet hamisított, amennyiben megtakarította magának (meg az olvasónak) a szellemi erőfeszítést, hogy olyan tényeket is tekintetbe vegyen, amelyek nem igazolják a tételét.

"A Csaba nagyon dühös rád" - mondta nekem ezután Vajda Zsuzsa, amikor elbeszélte, milyen szakvéleményt szerkesztett a Tőled kapott instrukciókból arról az anyagról, amellyel az Egyetem a gazdaságpszichológiai szakirányú továbbképzés akkreditációjának elnyerésére pályázna.

Szociálpszichológusoknak arra a további intelmére is érdemes odafigyelni, hogy az ilyen konfliktuskezelő megbeszélések maguk is bekapcsolódhatnak a viszonyok romlásának eszkalációs folyamatába, ha nincsenek jelen olyan közvetítők, akik az ügy iránt a felekhez hasonlóan maguk is elfogultak, viszont az ügy kezelési módját tekintve a felektől eltérően elfogulatlanok. Ezért ajánlom a két tanszék részéről delegálandó - gondolom, ésszerű mértékkel - két-két főn kívül a Bölcsészettudományi Kar képviseletében általatok választott személynek, a jövendőbeli Közgazdaságtudományi Kar képviseletében Farkas Beátának a meghívását, továbbá a JATE képviseletében az oktatási és a tudományos rektorhelyettesét (Homoki Nagy Máriáét, ill. Kenesei Istvánét).

Úgy vélem, az ekképpen összeszámolható nyolc fő optimális létszámot képvisel ahhoz, hogy operatív módon haladjunk, s ugyanakkor ne legyen mód arra, hogy elmondatlan maradjon bármi, aminek szerepe lehet a konfliktus kezelésében, s a kezelés módjától függ, hogy rendezésében-e, vagy további elmérgesítésében.

*

A levelet lezáró retorikai fordulatok a fenti cikk által kezelt összefüggés szempontjából érdektelenek. Érdekesebb a címzett válasza. Ez olyan rövid volt, amilyen rövid csak lehet egy válasz, amely egy ajánlatot anélkül utasít el, hogy annak motiválását csak egy szóval is illetné. Magának az elutasításnak a motiválása majdnem ugyanilyen rövid volt: neki nincs ideje ilyesmire, írta megszólított tanártársam.

Vagyis, mire nincs ideje? Ötórai teán szokásos traccspartira? Mert akkor helyénvaló az elutasítás indoklása. Vagy tudományos vitára? Mert az ilyesmire való hajlandóság sem függhet mástól, mint magántudósok magánkedvétől.

Az én ajánlatom azonban nem ilyesmire szólt, hanem olyan tárgyalásra, amilyenre egyébként békebíró szokta meghívni a feleket, s olyankor nincs hozzátéve, mint nyájas meghíváshoz szokás: "...ha van rá tíz perced".

A rendbontásért fejetek fizet!
Ez egyszer még mindenki elmehet.
De, Capulet, te jöjj velünk azonnal!
S te, Montague, jelenj meg délután...

- parancsolja Verona dühös hercege a közbékét feldúló két család fejének. Délután s azonnal - nem pedig ha majd időtök megengedi.

Különben a JATE-n a helyzet nem olyan drámai, mint Veronában. A két tanszéken, vélhetően, senki sem ragad kardot, viszályukba senki sem fog belehalni.

Csak az esély, amelyet az interdiszciplinaritás kapott volna a József Attila Tudományegyetemen.

[1] A pszichológia, a tudományok közti kapcsolatok és a tudományok rendszere. In: Lénárd Ferenc (szerk.): A pszichológia új útjai: A 18. Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus (Moszkva, 1966).  Gondolat. Budapest, 1967. 36-57. old.

[2] Érvelésemet másfelől Vigotszkijéra építettem egy olyan ponton, amely a fő motívuma volt annak, hogy 1996-ban a Genfi Egyetem együttes nemzetközi konferencián emlékezett meg a maga klasszikussá lett egykori professzorának, Piagetnak és a pszichológia orosz klasszikusának, Vigotszkijnak a centenáriumáról.

[3] R. Pages: Les paradoxes classificatoires de Garai: espaces de repérage et d'affectation. Recherches de Psychologie Sociale. 1981. 143-151. old.

[4] G. Jahoda: Some remarks on L. Garai's paper. New Ideas in Psychology., 1988/2. 211-212. old.

[5] Erről szóló részletes és kommentált beszámolómat Quo vadis [397-409]; s közvetlenül utána [410-426. old] olvasható az a tanulmány, amely abból a botrányos hozzászólásból készült. 

[6] Mindenesetre a kérdésnek a magyarországi katedrapszichológián túlmenő fontosságát jelzi, hogy ennek bemutatása végett hívtak meg a III. Nemzetközi Tevékenység-elméleti Kongresszus (Moszkva, 1995) egyik főreferátumának megtartására, s hogy az előadás - Köcski Margittal társszerzőségben készített - szövegét három folyóirat is leközölte: az amerikai Journal of Russian and East-European Psychology (Ps95a), az olasz Studi di Psicologia dell'Educazione (Ps95b), valamint a kongresszusi vita tapasztalataival bśvített változatban az orosz Voproszy filoszofii (Ps97a).

[7] Folytatódásának egyik fejleményeként a. Magyar Tudomány. XLIV:12. számában (1508-1511) megjelent egy hozzászólás a cikkhez (Huff Endre Béla: A multidiszciplináris tudományról és finanszírozásról. Hozzászólás Garai László cikkéhez).